{andriska}

Tavaly ősszel Karesszal pár napra leugrottunk a második legkedvencebb helyemre, a Káli-medencébe. Sikerült egy ultra-ködös hétvégét kifognunk, ahol a ködtől vizes utak és a kicsi látótávolság miatt úgy döntöttünk, hogy nem biciklizünk, inkább túrázunk egy nagyot. Ebből végül egy húsz kilométeres kör lett, és nagyon büszkék voltunk magunkra. 

Azon a hétvégén történt, hogy az egyik ilyen ködös, didergős reggelen reggeli után néztünk. Egy helyben élő ismerősöm már többször posztolt {andriska}-ról instán, ezért a hely már rég bakancslistás volt, így hát beugrottunk Kővágóörsre. A pékségbe egy murvás bejárón jutottunk át, két oldalt levendulabokrokkal. A pékség előtt hosszú sor állt. Kivártuk. Bent meleg, friss kenyér illata, és a pult előtt álló überjófej Norbi fogadott. Karesz pedig csak kapkodta a fejét, mert itt volt sok sós péksüti, amit mindig annyira hiányolt. Nagyot ettünk, és másnap is csak itt akartunk enni.

Azóta pedig ha nosztalgiáztunk, az {andriska} mindig valahogy a jó élmények között volt. Úgyhogy hétvégén az évfordulónk alkalmából fogtuk magunkat, kocsiba ültünk, hogy újra itt reggelizzünk. Ültünk az autóban az M7-esen reggel hétkor, az autó ablaktörlője csapkodta le a vizet a szélvédőről, és azon nevettünk, hogy vajon hány idióta tesz meg 170 kilométert a Balatonra zivatarban azért, hogy egy pékségben reggelizzen meg!? Nem láttunk más jelentkezőt.

A pékség persze nyitva volt, és nem tudom Norbi hogy csinálja, de mindenkivel überkedves volt most is, biztosan ő is hozzátesz az élményhez. A péksüti ötös, a kávé ötös, csendben majszoltuk a reggelit, és csak a szemünk mosolygott mikor egymásra néztünk.

Aztán autóba be, és indultunk is vissza, újabb 170 kilométer. A hétvége többi részében semmi más nem történt, és ez teljesen jó volt így.