most jó

Ma szabit vettem ki, mert sok dolgot szerettem volna elintézni. Reggel egy közjegyzői irodában kezdtem a város másik végén, mert barátnőmék is épp most vesznek lakást, és a külföldi férje miatt kellett egy tolmács. Angi azt mondta, hogy ne aggódjak, csak 20 perc lesz az egész, amire én könnyelműen bemondtam, hogy akkor simán megcsinálom a tolmácsolást angol helyett spanyolul. Miután a közjegyző srác elkezdte szó szerint felolvasni a 11 oldalas okirat tartalmát, majd várakozón felém fordult, hogy tolmácsoljam; csak akkor vált világossá, hogy ez nem az amire készültünk, és Angival nagyokat pillogtunk egymásra a maszkjaink mögül. Úgyhogy a beígért 20 perces performanszból lett másfél óra, és délelőtt 11-re sikerült elérnem az agyhalál állapotát, mert ezeket a jogi szövegeket valahogy úgy találták ki, hogy még magyarul is kettéálljon tőle az ember szeme. Azért a közjegyző srác a végén megdicsért, hogy jól fordítottam, bár szerintem tőle akármit mondhattam volna:)

Utána vissza a városba, hogy valahol megreggelizzem. Csak akkor jöttem rá, hogy 12-ig esélytelen, hogy engem bármilyen pékségbe beengedjenek. Kopogó szemekkel mászkáltam a városban, míg találtam egy működő kávézót, ami életmentő volt.

Ezután a város egy másik kieső szegletébe mentem az ügyvédemhez pár iratért, amire szükségem lesz az én lakásügyletemhez. Ez flottul ment. Nagyon jó volt újra tömegközlekedni, a lehúzott ablaknál süttetni az arcomat, úgy érezni, hogy dolgom van és mennem kell valahova. Ez a 20 fok pedig a legideálisabb a csatangolásra, a legjobb idő volt ma, a maszkomat pedig kezdem megszokni.

A következő állomás nagyim volt, mert tőle anyukámról készült gyerekkori fotókat mentem felszedni, amit majd a szülinapjára tervezek felhasználni. Nagyim mondta, hogy anyum bármikor betoppanhat az ebéddel, úgyhogy sietnünk kellett a válogatással. Ők pár utcára laknak egymástól, ezért kifejezetten jó szervezés és sok szerencse kell ahhoz, hogy úgy tudjak nagyimhoz besurranni, hogy az a szomszédoktól ne jusson el anyu fülébe. Ezért kitaláltunk egy fedősztorit, hogy miért vagyok ott, és hogy anyunak miért nem szóltam arról, hogy jövök. Aztán svájci óra pontossággal megjelent anyu az ebéddel, nagyimmal pedig annyira olajozottan toltuk a sztorinkat, hogy az alakításunk Oscart érdemelt volna.

Kicsit beszélgettünk, nagyim megetetett, anyutól kaptam új maszkot, majd hazajöttem és egyből bedőltem az ágyba egy sziesztára. Mikor felébredtem, a földön ülve elővettem és kiteregettem az anyuról sebtében összeválogatott fotókat, és időrendbe raktam őket. Láttam magam előtt a kisbabát, az iskolás kislányt, a kamaszt, aki később az én anyukám lett, és úgy kedvem lett volna őket mind magamhoz ölelni, és megvigasztalni, hogy talán nem úgy alakult minden, ahogy eltervezték, talán nem teljesült minden álmuk, de én itt leszek nekik mindig.

Ez egy igazán jó nap volt, sikerült mindent elintéznem, és egy hónap után végre a családom egy részét is láthattam. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire sokat jelent. Este aput is felhívtam. Végülis ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyi dolgot veszünk természetesnek, ami nem az, és elkezdi értékelni azt, amije van. Én pedig szerencsés vagyok, hogy mindenki egészséges, teszi a dolgát, és a körülményekhez képest jól van.

Ezt a kicsi lányt pedig tegnap fotóztam a parkban