Otthon

Ha azt kérdezné valaki, hogy mi történt velem 2025-ben, akkor zsigerből válaszolnám, hogy áá, semmi. Aztán egyesével azért eszembe jutna egy, aztán kettő, majd több dolog, hogy hát ez is, ja meg igazából az is történt. Ami először jutna eszembe, hogy szinte az egész évünket a lakáskeresés tette ki. 

Jelenleg a belvárosban lakunk egy albérletben, és bár irtó szerencsések vagyunk, mert minden közel van és a lakásunk meg a tulaj is szuper, azért ez mégsem a miénk. Úgyhogy már tavaly karácsonykor emlékszem, ahogy beszélgettünk ismerősökkel, hogy de jó lenne egy saját, ahol bárhova fúrhatunk képet a falba, ha akarjuk lehet háziállatunk, és ha elromlik valami, nem kell a tulajra várnunk. Egy ideje pedig rémesen elkezdett zavarni a rengeteg turista, és hogy csak zigzagolva tudok hazajutni az utcán, mert egész évben hömpölyög a tömeg a környéken. 

Januárban már az összes lehetséges oldalon és csoportban regisztráltam és az estéink rutinjává vált, hogy linkeket küldözgettünk egymásnak Karesszal. Rengetegszer volt olyan, hogy hétvégén reggel egy croissanttal kezünkben bepattantunk a kocsiba és elautóztunk egy-egy környékre, ahol a hirdetést láttuk, hogy megnézzük, ott el tudnánk-e képzelni magunkat. Így sok területet ki tudtunk zárni. 

Tavasszal az árak elkezdtek kilőni, és mi csak kapkodtuk a fejünket, hogy az ingatlanok, amiket kinéztünk naponta változtattak árat, és már vagy azelőtt elkeltek, hogy felhívhattuk volna őket, vagy licitháború kezdődött, amiből mi mindig kiugrottunk.

Nyáron ezért megszületett az a nehéz döntés, hogy eladom a kis lakásomat, melyet még Covid alatt vettem. Szerencsések voltunk, mert nagyon gyorsan és nagyon jó áron kelt el, így mi is jobb esélyekkel folytattuk a keresést. Eddig elég széles skálán kerestünk, nem volt egyértelmű az sem, hogy ház vagy lakás legyen, város vagy agglomeráció, de ahogy haladtunk és néztünk meg egyre több ingatlant, egy kertes ház lett az álom, ahol lehet kertészkedni, autót mosni - Karesz álma egy kertben -, és ha egyszer lesznek gyerekeink, lesz hol játszani.

Azonban ahogy haladt az idő, egyre szürreálisabb szituációkba keveredtünk: volt ahol kiderült, hogy igazából nem is akarják eladni; vagy az ingatlanos úgy hirdetett, hogy ő maga az ingatlant még nem látta és nem tud válaszolni alapvető kérdésekre; vagy volt, ahol az ingatlanos is velünk értett egyet az ingatlan reális értékében, de a tulaj hajthatatlan volt és az ingatlan azóta is a piacon van. Felesleges köröket futottunk és nem volt sikerélményünk.

Bár időnyomás alatt voltunk, hogy a kis lakásomból befolyt összeget minél előbb újra befektessük, október környékén belefáradtam a keresésbe. Épp akkor derült ki egy házról, hogy szabálytalanok a papírjai és ezért nem hitelezhető. Feladtam. Pár nappal előtte, mikor rákerestünk erre a hirdetésre kiderült, hogy a mellette álló ingatlant is árulják. Reménytelenek nyugalmával néztük meg. Itt nem volt ingatlanos, a tulaj velünk egyidős jófej család, az ingatlan papírjai rendben, a ház és a kis kert aranyos, a környéken el tudtuk képzelni magunkat. Félve tettünk ajánlatot, és el sem hittük, hogy elfogadták. Vettünk egy házat! Örömünkben ugrándoztunk és azóta az új otthonunkról álmodozunk.

A házikó és a kis kert egy idős nénié volt, az unokák árulták. Szeretnénk a házat kibővíteni és felújítani, úgyhogy még sok munka lesz vele, de alig várom. Karesszal pedig verhetetlenek vagyunk a logisztikában: pár nap alatt lett ügyvédünk, belsőépítészünk, építészünk, kivitelezőnk, statikusunk és földmérőnk, és bár még nagyban zajlik az adás-vétel, már elkezdődött papíron a tervezés a szakemberekkel. Karesszal leosztottuk, hogy ki miért felel, és azóta ingatlanhirdetések helyett inspirációs képeket küldünk egymásnak és szerintem én lelkesebben, de mindketten várjuk az előttünk álló időszakot.