Múlt pénteken egy barátnőm lánybúcsújára mentem. Szerintem csak a fele társaságot ismertem, és rá kellett jönnöm, hogy ezt a barátnőmet mind közül én ismerem a legkevesebb ideje, és így a legkevésbé. Ahogy egy asztal körül ültünk a kerthelyiségben és az volt a feladat, hogy mindenki meséljen el vele kapcsolatban egy vicces sztorit, rájöttem, hogy nekem nincs is vele vicces sztorim. Legalábbis olyan vicces biztosan nincs, mint amiket a többiek meséltek el vele kapcsolatban. Annyira jó volt őket hallgatni, ezáltal kicsit jobban megismerni őt is, hogy milyen sok kalandban vett részt. Közben mindenki szakadt a nevetéstől. Jó volt látni, hogy milyen szeretettel mesélnek őróla, milyen becsben tartják ezt a barátságot vele, és hogy milyen szép emlékeket idéznek fel vele kapcsolatban. Kicsit elkezdtem irigyelni őt, a barátságait, és szerettem volna én is ilyen sok szerető, törődő barátot. Talán kicsit el is szomorodtam.
Aztán hirtelen bevillant, hogy de hát itt vagyok, engem is elhívott, én is része vagyok a társaságnak, és hát ő az egyik barátnőm. Szerintem azon a napon még jobban szívembe zártam ezt a barátnőmet, és hálás voltam neki az eddig rövidke, de biztosan hosszútávú barátságunkért, amire nagyon szeretnék vigyázni.
Az igazi barátság nagy kincs.
VálaszTörlés