süti & séta

Még annyi történt a héten, hogy nagypapám 90 éves lett. Belegondolni is hihetetlen, hogy nekem még él két nagyszülőm is, mindkettő egészségben. Kicsit szoktam is félni, hogy mi lesz ha nem lesznek, hiszen egészen régóta részesei az életemnek. Ha barátokkal beszélek, szinte senkit nem tudok, akinek még élnének a nagyszülei, és én nagyon szerencsésnek gondolom magam. Nagypapám pedig e nagy nap alkalmából meghívta az egész családot egy közös ebédre: ott voltak a testvéreim, a nagybátyámék, az unokatestvéreim, nagypapám és az élettársa, Karesz és én. Szép kis társaság verődött össze. Nagypapám kiállt az étterem elé és ott várt be mindenkit, majd mint úriember és jó vendéglátó, ő kísért minket az asztalunkhoz. Jó volt a hugaimmal is bandázni, akárhányszor látom őket, mindig más hosszú vagy színű a hajuk, a sminkjük, úgyhogy sokszor van az a pár másodperc, míg megvan, hogy ki kicsoda (négyen vannak!). Nagy közöttünk a korkülönbség, de talán most, hogy felnőttek, közelebb kerültünk egymáshoz és egészen jókat tudunk beszélgetni. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon nagypapám minek örülne születésnapjára. Szerintem nem vágyik már tárgyi dolgokra, üveg borra, úgyhogy Karesszal reggel az ágyban megszerkesztettünk egy kupont, amin az állt, hogy egy általa választott időpontban elvinnénk őket az élettársával egyet sütizni meg sétálni. Szerintem nagyon örültek neki, és megbeszéltük, hogy ha jóra fordul az idő, akkor elkanyarodunk értük és tartunk egy sütis délutánt.  

újhely

A hétvégén kigurultunk a házunkhoz. Szeretek kint lenni. Mikor az üres szobákat járom - míg Karesz éppen valamit szerel -, elképzelem, hogy hol lesznek az új ablakok, ajtók, a bútorok. Tyúklépésben kimérem az étkezőasztal helyét, vagy a kanapé sarkát, a kettő között átlibbenek, nézem, hogy van-e ott elég hely. Az ablakon besütő nap sugarait nézem a padlón, hogy az hogyan fog majd az ágyra vetülni, vagy állok a mostani konyhaablakban és nézek ki a kertre, ahol majd az új bejáratunk lesz. A kertben hóvirágjaink vannak, és most a melegebb időben mintha más virágok is kezdenének kibújni a földből. Ismerkedem a kerttel, tanulom, hogy milyen fáink-bokraink vannak, mit kell megmentenem majd az építkezés előtt, annak hol lesz az új helye. Azt már tudom, hogy a hóvirágon kívül van rózsa, kettő örökzöld cserje, málna és szeder, van három gyümölcsfánk (szilva, cseresznye, meggy), és gyanítom, hogy a kert egyik sarkában orgona, másikban aranyeső áll. A földből kibújni készülő növény pedig lehet jácint, krókusz, nárcisz vagy tulipán, majd meglátjuk. Azt is felfedeztem, hogy az egyik sarokban a kerítésen van egy madáretető, aminek a tetejét szeretném majd pirosra festeni. Élvezem, hogy az új kertünk éled, picit sajnálom, hogy ezzel egyidőben kezdjük majd az építkezést, de mindenképpen szeretném megmenteni, amit tudok.

Egykutya

Múlt héten két filmet néztünk meg a Magyar Filmszemlén, első este a Nemes László: Árva c. filmjét, amiről azt hallottam, hogy édesapjának a történetét dolgozza fel, és valljuk be, elég traumatikus élete lehetett. A filmet elvontnak találtam, vártuk már Karesszal, hogy vége legyen. 

Másnap a Deák Kristóf: Egykutya c. filmet néztük, ez már sokkal önfeledtebb, emészthetőbb, szórakoztatóbb volt, ugyanakkor elég mély témákat is érint. A filmszemlén az volt még jó, hogy a film után a film készítői és egy-két színész kiállt a színpadra és lehetett tőlük kérdezni. Kiderült, hogy az Egykutya egy színházi darab, melyet ugyanezek a színészek már évek óta játszanak lakásszínházakban, és hogy mennyire nehéz átvinni egy színdarabot filmvászonra, mert olyanokra kell figyelni, hogy míg a színpadon mindent teliben látsz, a filmen nem mindegy, hogy kit vesz a kamera; vagy hogy a színészek vegyenek vissza a játékból, mert filmen ugyanaz a játék nem lesz hiteles. Már maga az élmény, hogy egy ilyen rendezvényen részt tudok venni nekem olyan sokat ad, úgy érzem, hogy mennyi minden történik a világban és mennyire jól esik ennek a részesének lenni. Még ha csak pár órára is. Aztán az is szuper, hogy az Egykutya után még hosszasan beszélgettünk Karesszal az ott boncolgatott témákról és vittük magunkkal az élményt.

programozásokba'

A héten gellert kaptam és már jó előre befoglaltam pár szállást az idei hosszú hétvégékre, hogy még tudjunk jó helyeket választani. Pünkösdkor szeretnénk visszamenni Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, nagyon megszerettük ezt a régiót. A foglalás másnapján már kaptam egy emailt a szállásadótól, hogy idén mi vagyunk az első foglalása és reméli, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Hát én mennyire szeretem a szatmáriakat! Októberben meg a Kékesbe tervezünk menni, ott is egy eldugott kis faluban találtam egy cuki szállást. Egyrészt Karesz még sosem volt ott, ősszel pedig nagyon szeretjük a sokszínű erdős hegyeket, szerintem jókat lehet ott túrázni. Találtam ott egy üvegmanufaktúrát, azt is jó lenne megnézni, állítólag be lehet állni üveget fújni. 

Pénteken Marcsi barátnőm születésnapját ünnepeltük az Ultramarinos tapas bárban. Egyik barátnőnk ajánlotta, aki ismeri az egyik alkalmazottat, és megkaptuk Mátét, aki aznap este gondoskodott arról, hogy ne száradjunk ki és mindig legyen csipegetnivaló az asztalokon. Isteni tapasokat ettünk: hogy tud egy libamájpástétom szárított málnával, vagy a fehérborban főtt kolbászkarika ilyen isteni lenni! Melléjük lecsúszott pár pohár cava pezsgő is, közben Marcsit is felköszöntöttük, és fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltunk ott, megszűnt az idő. Arra emlékszem, hogy egyszer csak felkerekedtünk és egy buliban találtuk magunkat. Idejét nem tudom már, hogy mikor buliztam utoljára, és nagyon jó volt újra a tánctéren lenni. Emlékszem, Covid előtt rengeteget jártunk Zsuval, de Marcsival is szuper sok helyen voltunk, míg lakótársak voltunk. Azóta a régi jó helyek már bezártak és nem tudom, hogy most milyen helyek mennek. Azért elhatároztam, hogy többet szeretnék menni táncolni. Hajnal 2-kor kerültem ágyba, és másnap reggel úgy éreztem magam, mint aki hajnalig bulizott. Hát na, én sem vagyok már a régi!

Aznap Karesszal szerveztem programot, nálunk én vagyok a programfelelős. Először random beugrottunk az Oktogonon a Biang Bisztróba ebédelni. Finom csirkés tésztalevest kértem, Karesz meg csirkés tésztát evett. Kint esett, mi bent a falnál egy kis asztalnál ettük a kínait, mellettünk a látványkonyhán sercegett a tűz. Ez egy igazi randinak tűnt, olyan régen nem csináltunk már ilyet. Karesznak a csirkelevesem lett a kedvence, azóta is emlegeti, hogy ide még vissza kell jönnünk. Miután jól megmelegedtünk és jóllaktunk, indultunk tovább, ugyanis jegyünk volt a Fővárosi Nagycirkuszba. Szerintem még egyikünk sem volt, és igazság szerint picit idegenkedtem tőle az állatszámok miatt, de ez most egy gálaműsor volt és reméltem, hogy inkább artisták lesznek. 

Nagyon izgalmas volt belépni a kupolás épületbe, aranydolmányos ruhatárosok és jegyszedők vártak, a porond látványának is van egy feelingje, míg nézed a fényekkel megvilágított kupolát. A produkciók pedig lélegzetelállítóak voltak, Karesz is végig hitetlenkedett, sokszor néztünk egymásra kikerekedett szemekkel. Durva, hogy emberek mit meg nem tudnak tenni a testükkel, és mennyire könnyűnek tűnnek iszonyat nagy erőt kívánó mozdulatok. A két óra gyorsan eltelt, szerencsére tűzkarikán átugráló oroszlánok nem voltak, úgyhogy jó program volt.

Jövő héten is lesz ám kultúra, megyünk Magyar Filmszemlézni 1000 Ft-os jeggyel, két filmet nézünk meg. Érdekel még a Nemzeti Múzeumban az Attila kiállítás is (szerintem ezzel egyedül leszek itthon) - ezen voltatok már? -, meg várom már az Urániában a francia és spanyol filmheteket.