a levél

Egészen megszerettem a rámen levest. Szerintem két éve ettem először, de akkor nagyon félrenyúlhattam, mert egy nagyon savanyú és keserű levesre emlékszem. Inkább mindig pho levest rendeltem. Aztán Karesszal valamelyik nap találtunk a főutcán egy rámenezőt, szeretünk veszélesen élni, úgyhogy bementünk. Igazából mindig is itt volt ez az étterem, csak olyan picike a bejárata, hogy észre sem vettük. Amit ott ettem, az nagyon ízlett. Úgyhogy azóta a rámen az egyik megúszós vacsora. Ma pilates után átugrottam oda és elhoztam egy nagy adag marhahúsos levest. 

Hazafelé a postaládában várt az unokatestvérem, Hilda esküvői meghívója. Hildával egy év van közöttünk, és mikor ovis voltam, péntekenként teljesen be voltam sózva, mert Hilda aznap jött és nálunk töltötte az egész hétvégét. Ő lett először iskolás és ő tanítgatta nekem a betűket. Aztán volt egy kis mosolyszünet az anyukája és a nagymamám között, mert a vegetáriánus Hilda elkotyogta, hogy a túrós csuszába pörc került, és onnantól már nem jött. Aztán más irányt vett az életünk, jóval kevesebbet találkoztunk, de azért a fontosabb alkalmakkor és ünnepekkor mindig együtt voltunk. 

Annyira jó volt egy igazi, kézzel megcímzett borítékot fogni tőle. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor a barátaimmal - hol volt még akkor az internet -, naponta leveleztem. Minden nap mikor hazaértem a suliból, első utam a postaládához vezetett és a lyukon bekukucskálva néztem, hogy jött-e valami. A postaládához csak a szüleimnek volt kulcsa, ezért volt, hogy a nagyitól elcsent kötőtűvel piszkáltam ki a leveleket, és alig vártam, hogy a lecke után nekiülhessek válaszolni. Hilda levele most ott csücsül a polcomon, és alig várom, hogy láthassam a nagy napon.

kispéntek

Egész héten szinte egyedül voltam a részlegen: egyik munkatársam szabin, másik betegszabival szintén kicsekkolt a hétre, mondjuk nála ez megszokott, aztán a héten kezdett egy új munkatárs, ő meg még nem számít. Szerencsére a gyakornokunk egyre önállóbb és így tudok rá delegálni, ez mondjuk nagy segítség. 

Két hete vettem egy szép, ezüstszínű vintage karórát, amiből szerettem volna bevetetni. Ma ebédszünetben hazaküldtek munkából valami nagy építkezés miatt. Mivel az ékszerész csak hétköznap van nyitva, ezért hazafelé arra vettem az irányt és beugrottam hozzá. Közben hívtam Kareszt, aki épp akkor készült otthonról leugrani ebédelni, úgyhogy megbeszéltük, hogy találkozunk az ékszerésznél. Az órámat pár perc alatt a csuklómra szabták, nagyon örültem neki. 

Ezután beültünk a Frici Papa kifőzdéjébe. Réges-régen szerintem jártam már itt. A legelső gimis szerelmem apukája a környéken dolgozott, és mikor beugrottunk hozzá, mindig megebédeltetett itt minket. Mikor szoktam látni a helyet, mindig tele van turistákkal. Karesz viszont ki akarta próbálni. Most is nagyon sokan voltak, de a galérián éppen volt a sarokban egy kétszemélyes kis asztal. Találtunk menüt 3000 Ft-ért, amin nagyon meglepődtünk, mert itt a belvárosban főételt nem nagyon kapni 3500 Ft alatt, ebben meg három fogás is volt. Ettem húslevest, csőben sült sonkás brokkolit és stíriai metéltet. Minden nagyon finom volt, a pincér pedig titokban becsempészett nekünk egy tányér kovászos uborkát is.

Délután még otthon bekapcsoltam a gépem és egészen sokáig dolgoztam. Lehet, hogy a hosszú, közös ebédszünet miatt, de egész délután péntek érzésem volt. Karesz közben elment egy találkozóra, én meg vettem egy forró fürdőt. Karesz a következő két hétben a választásokig az éjszakába menően dolgozni fog, úgyhogy esténként marad nekem jó sok énidő. Egyelőre még nem tudom, hogy mit kezdjek a hirtelen felszabadult időmmel, jószerivel sorozatozok, de kellene valami hasznosabbat is csinálni, például takarítani, pakolni vagy főzni. Ehhez viszont lusta vagyok. Így is két napig tartott mire az elállítódott sütőt visszaállítottuk, pedig csak annyit kellett volna tenni, hogy elolvassuk a leírást és négy gombot egyszerre benyomunk a kijelzőn. Ezt ma reggel 7-kor sikerült úgy megoldani, hogy Karesz áramtalanított, amitől beindult a riasztó, amivel felvertük az egész házat, majd benyomtuk a négy gombot, amihez igazából nem is kellett volna áramtalanítani (vállveregetés).

Ami viszont bosszant, hogy az építési engedélyhez már csak a főépítésztől várunk véleményre.. egy hete. Miatta nem tudunk haladni, és közben olvasom, hogy az építőanyagok árai áprilistól mennek fel az olajválság miatt #köszitrump. Mivel foglalkozik egy főépítész, hogy egy hét alatt nincs fél órája ránézni a papírjainkra és a válasz megfogalmazását ledelegálni az egyik hivatalnokra? Addig naponta írt, amíg javaslatokat tett a változtatásra, mióta mindent benyújtottunk, mint a kisangyalok, azóta csend. Bosszantó.

A jó hír viszont, hogy hétvégén megyünk medvehagymát szedni, és talán Leó is csatlakozik hozzánk.

családom

Anginak nemrég született meg a második babája, és úgy alakult, hogy sajnos nekik nincs jelen nagyszülő, és most a kisbaba érkezésével nagyon nehéz időszakon mennek keresztül. Mivel a nagyfiúnak, Leónak én vagyok a keresztanyukája, meg az oviban a szülők után a vészhelyzet esetén értesítendő harmadik személy, ezért szeretnék jobban jelen lenni az életében. Úgyhogy hétvégén elvittem otthonról, hogy Angiék picit tudjanak lazítani. Nehezen indult a dolog, mert Leó ráfixálódott egy dinoszauruszos filmre, de szerencsére sikerült azzal elcsábítani, hogy mi igazi állatokat fogunk megnézni. Mire Angi összekészítette az elemózsiát, Leó is durcásan felöltözött. Azonban ahogy az ajtón kiléptünk, és nyakunkba vettük az utcát, már el is illant a kezdeti morc, és a következő kalandokról beszéltünk.

A Margit-sziget volt a cél. Emlékszem, mikor pici voltam, nagymamámmal mi is mentünk a Margit-szigetre. Elég romantikus emlékeim vannak onnan. Flitteres csat volt a hajamba tűzve, és a játszótéren szerelmes lettem egy Gyuszi nevű fiúba. Szóval reméltem, hogy Leó is már elég nagyfiú ahhoz, hogy bírja a buszozást és elmehetünk ilyen messze otthonról.

Elzötyögtünk az Árpád-hídig, ahol tátott szájjal megnéztük a nagy rendőrségi központot. Figyeltük az ablakokat, hogy látunk-e kikukucskálni rendőrbácsikat. Aztán jött a buszunk, amivel indultunk is a Margit-szigetre, ott is az első állomás a vadaspark volt. Megnéztük a madarakat, szarvasokat és lovakat. Aztán tovább indultunk, út közben figyeltük a bringóhintókat és elektromos kisautókat, a rollereket, gördeszkákat, görkorikat, volt ott minden. Leó néha megállt a réten és ámulattal nézte a focizó nagyfiúkat. Útközben még meg is álltunk egy padon pihenni. Csak ültünk ott szótlanul, hintáztattuk a lábunkat és néztük az elhaladó embereket és kutyákat. Aztán irány a játszótér. Ott most a hinta volt a sláger, Leó végig az égben volt, közben be nem állt a szája, de nem is baj, hadd dumáljon és énekeljen és kiabáljon, erre való a játszótér. Újdonsült kis barátaival rötyögött, míg lökte magát a magasba, és a láa kisebbeknek pedig magyarázta, hogy hogyan lökjék magukat feljebb. Aztán mikor a nap már lemenőben volt és hűlni kezdett a levegő, elindultunk vissza.

Eleinte izgultam, hogy Leóval nehéz lesz, de vagy az van, hogy már kész 5 és fél éves nagyfiú, vagy elkaptam valami jó flow-t, mert nagyon jól viselkedett: fogta a kezem, amikor kellett, szót fogadott, és igazán jót szórakoztunk. Meg is beszéltük, hogy legközelebb is felfedezünk valami új helyet, ha már ilyen jól lehet vele tömegközlekedni. Angi is nagyon hálás volt.

Este Marcsival találkoztam, őt Angin keresztül ismerem, de sokáig lakótársak is voltunk. Egy rámenezőbe ültünk be a Nagymező utcán, és egy csettintés alatt eltelt az idő, zárásig maradtunk. Olyan jól esett, hogy miattam bejött a városba, olyan hálás vagyok a barátaimért, ők az én választott családom.

mozi

Az volt még a héten, hogy Karesszal elmentünk megnézni az 'Itt érzem magam otthon' c. filmet. Ő egy független film, nem kapott támogatást, és nagyon jókat hallottam róla. Nekem nagyon tetszett. Állítólag sajnos sokan kalózprogrammal töltik le, és így a készítők elesnek a bevételektől, ezért aki teheti, moziban nézze meg.

Karesszal megállapítottuk, hogy idén már háromszor voltunk moziban, és eddig csak magyar filmeket láttunk. Éljen a magyar kultúra! A moziban a filmen kívül az egyik kedvenc részem a reklámok és utána a filmajánló, úgyhogy mindig sürgetem szegény Kareszt a büfénél, hogy kapunyitásra legyünk a teremnél.

Mostanában is lesznek majd ilyen-olyan filmhetek az Urániában, azokat várom nagyon. Facebookon feliratkoztam, hogy kapjak értesítést, ha indul a jegyvásárlás, de valahogy rossz az algoritmus, mert a frankofónról is csak akkor dobta fel a kiírást, amikor már alig volt szabad jegy. A spanyol filmhétben még reménykedem, hogy sikerül elcsípni.

szabadszerda

Kedden kiakadtam a nagyfőnökre munkában: valamit elrontottam, és ahelyett, hogy a megoldást keresnénk, azon pörgött napokig, hogy ez mekkora hiba volt (nem), döntést azonban nem hozott, hogy akkor merre tovább. Ezen kiakadtam és közöltem a közvetlen főnökömmel, hogy szerintem én másnap kicsekkolok egy napra, mert nekem ez a hozzáállás nem oké, én meg kiidegelem magam míg várom, hogy merre tovább. Idén nem is voltam még sem szabin, sem betegszabin, szóval megérdemlek egy napot csak úgy. A főnököm már írta is alá a jóváhagyást egy nap szünetre.

Így történt, hogy szerdán Kareszhoz csapódtam, akinek egész nap az új házunk körül volt dolga. Reggel a Kormányhivatalban kezdtünk leadni építési papírokat. Utána elmentünk az új házunk melletti pékségbe, kaptam egy diós búrkiflit meg kávét, sétáltunk egyet a tó partján és megetettük a halakat. Délre jött egy kivitelező felmérni, majd ő adta a kulcsot a favágónak, aki a kertünket jött rendbe tenni.

A nagy platóján hozott mindenféle munkagépet, amihez nem mertem közel menni, mert ki tudja hol szippant be. A munkagépek pedig mágnesként vonzották az utca férfi lakóit, úgyhogy összepacsiztunk a kettővel felettünk lévő szomszéddal, aki a fatörzseink iránt érdeklődőtt. De a nap nagy részét a kerítés mellett töltötte a közvetlen szomszédunkban élő idősebb bácsi is, aki gyermeki csodálattal nézte a marógépet, és közben a favágót kérdezgette a kerti praktikákról. Tőlünk is kapott néhány karót, amit a feldarabolástól mentettünk meg neki. 

Közben a favágó kivágott egy nagy fát a kapubejáróból, lett sok mulcsunk, amit majd az előkertben szeretnék elszórni. Ledaráltuk a dombnyi borostyántövet is, amit a hátsó kertben gyomláltam ki, és két gyümölcsfától is búcsút vettünk, mert belelógtak az építési területbe. Cserébe viszont maradt egy rendezett kertünk, a terek kitágultak, és így marad egy cseresznyefánk és sárgabarackunk, amit a munkák végeztével még meg is metszettünk.

Annyira élveztem, hogy egész nap kint vagyunk a szabadban, hogy semennyire nem gondoltam a munkára. Karesszal este bár hulla fáradtan estünk össze, mint mindig, amikor a kertben töltjük a napot, de megígértük egymásnak, hogy csinálunk még ilyen hétköznapi kicsekkolásokat. Másnap pedig mintha kicseréltek volna.

barátságok

Van egy barátnőm, a Zsu. Igazából már réges-régen ismertem őt Angin keresztül, de Covid előtt lettünk igazán jóban. Egyikünknek sem volt pasija és rengeteget dumáltunk, megpszichoanalizáltuk a srácokat, buliztunk, még Prágába is elmentünk együtt spontán. Szóval elég gyakran dumáltunk. Aztán lett Karesz, de ugyanúgy dumáltunk és kerestük egymást, és ha szerelmi csalódása volt, hívott sírva, volt hogy átjött, órákat beszéltünk. Aztán neki is lett kapcsolata, 'se vele, se nélküle' fajta, de örültem neki és támogattam. Tavaly mikor Karesszal elutaztunk nyaralni, megkapta a kulcsunkat, mert épp fasírtban voltak a barátjával, pár éjszakát nálunk aludt. Aztán év elején kiderült, hogy babát vár. Örültem neki. Azóta viszont nem beszéltünk és nem láttam. Mikor hívtam, sosem ért rá. Én sem tudtam mindig visszahívni, ez tény. Ami viszont zavar, hogy mikor jeleztem neki, hogy szerintem el van tűnve, akkor azzal jött, hogy én nem hívtam vissza. De ha én nem keresem, ő nem keres. Össze vagyok zavarodva, és azon dilemmázom, hogy ezt a kapcsolatot vajon csak én próbálom fenntartani azzal, hogy mindig én keresem, vagy talán neki most nehéz ez az időszak, és ezért keres kevesebbet és legyek türelmesebb? Angitól tudom, hogy ők rendszeresen beszélnek. Nem érzem jól magam, sokat gondolok rá, és csalódott vagyok, hogy ez így alakult. Magamat hibáztatom, hogy biztosan én nem voltam neki jó barátnője valamiért. Viszont ha már az is ilyen nehéz, hogy egyáltalán telefonon elérjem, akkor vajon megér-e ennyi erőfeszítést a dolog? Miért kell egy állítólagos barátságnak ilyen nehéznek lennie? Karesz szerint mielőtt úgy döntenék, hogy megszakítom vele a kapcsolatot, ezt mondjam el neki. Szóval majd valamikor megint megpróbálom hívni, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretném-e azt, hogy épp ráérjen.

csupa jók

Mióta megjött a jó idő, azóta alig várom a hétvégéket, hogy kimehessünk a kertünkbe. Még ízlelgetem, hogy van saját kertünk. Teljesen rákattantam a kertészkedésre, és esténként olyan videókat nézek, hogy hogyan kell fákat, bokrokat metszeni, a ChatGPT-m pedig tele van olyan kérdésekkel, hogy mit mivel ültessünk. Úgy vagyok vele, hogy adott egy aranyeső, egy orgona, két tiszafa és tengernyi tulipán, krókusz és hóvirág, és ebből próbálom kihozni a legtöbbet. Remélhetőleg pár héten belül elindul az építkezés, úgyhogy addig szeretném áthelyezni őket, hogy túléljék a munkálatokat. 

Múlt héten kaptam egy kesztyűt és metszőollót, amit most hétvégén fel is avattam. A gyümölcsfákat megmetszettem, és a kert egyik sarkát megtisztítottam a borostyánoktól. Szerintem az előző tulaj nem nagyon járt arra, mert valami állatnak a mumifikálódott teste is előkerült a susnyásból. Karesz közben kivágott pár fát és összekötegelte őket. Minden alkalommal sokat haladunk, cserébe jól elfáradunk. 

Legutóbb hazafelé pár utcával lejjebb felfedeztünk egy kis parkolót, ahol körben streetfood bódék vannak. Éles kanyar, fordultunk is be, jó volt lehuppanni a padra, éhesek és elcsigázottak voltunk. Karesz bedobott egy hambit, én egy hekket finom kovászos uborkával, bodzás limonádéval, és csak néztünk ki a fejünkből a napernyő alatt.

A hétköznapok szerencsére gyorsan telnek. Mióta egy hete beteg a nagyfőnök, azóta kevesebbet stresszelek munkában, és fél év után először voltam kávészüneten. Közben mondjuk végig azon kattogtam, hogy biztosan valamit elfelejtettem. Nagyon fura érzés volt szüneten lenni. A közvetlen munkatársam pedig, aki egy fél éve csupán a legszükségesebb mértékben kommunikál velem, ma visszakérdezett, hogy hogy vagyok. Egyáltalán nem voltam erre felkészülve, úgyhogy makogva válaszoltam csak, hogy jól, és a szívem mélyén pedig ez a picike nyitás a részéről boldoggá tett. Milyen kevés kell a boldogsághoz!

Azt hiszem, hogy a pilates is kezd beérni, ma volt először olyan óra után, hogy éreztem az egész testemet, reggelente pedig energikusabb vagyok. Izgulok azért, hogy ha elköltözünk, találok-e ott valamit, amit ugyanilyen rendszeresen fogok szeretni csinálni. De addig is élvezem ezeket az órákat, az egyre korábbi napfelkeltét és a kávészüneteket.