a levél

Egészen megszerettem a rámen levest. Szerintem két éve ettem először, de akkor nagyon félrenyúlhattam, mert egy nagyon savanyú és keserű levesre emlékszem. Inkább mindig pho levest rendeltem. Aztán Karesszal valamelyik nap találtunk a főutcán egy rámenezőt, szeretünk veszélesen élni, úgyhogy bementünk. Igazából mindig is itt volt ez az étterem, csak olyan picike a bejárata, hogy észre sem vettük. Amit ott ettem, az nagyon ízlett. Úgyhogy azóta a rámen az egyik megúszós vacsora. Ma pilates után átugrottam oda és elhoztam egy nagy adag marhahúsos levest. 

Hazafelé a postaládában várt az unokatestvérem, Hilda esküvői meghívója. Hildával egy év van közöttünk, és mikor ovis voltam, péntekenként teljesen be voltam sózva, mert Hilda aznap jött és nálunk töltötte az egész hétvégét. Ő lett először iskolás és ő tanítgatta nekem a betűket. Aztán volt egy kis mosolyszünet az anyukája és a nagymamám között, mert a vegetáriánus Hilda elkotyogta, hogy a túrós csuszába pörc került, és onnantól már nem jött. Aztán más irányt vett az életünk, jóval kevesebbet találkoztunk, de azért a fontosabb alkalmakkor és ünnepekkor mindig együtt voltunk. 

Annyira jó volt egy igazi, kézzel megcímzett borítékot fogni tőle. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor a barátaimmal - hol volt még akkor az internet -, naponta leveleztem. Minden nap mikor hazaértem a suliból, első utam a postaládához vezetett és a lyukon bekukucskálva néztem, hogy jött-e valami. A postaládához csak a szüleimnek volt kulcsa, ezért volt, hogy a nagyitól elcsent kötőtűvel piszkáltam ki a leveleket, és alig vártam, hogy a lecke után nekiülhessek válaszolni. Hilda levele most ott csücsül a polcomon, és alig várom, hogy láthassam a nagy napon.

kispéntek

Egész héten szinte egyedül voltam a részlegen: egyik munkatársam szabin, másik betegszabival szintén kicsekkolt a hétre, mondjuk nála ez megszokott, aztán a héten kezdett egy új munkatárs, ő meg még nem számít. Szerencsére a gyakornokunk egyre önállóbb és így tudok rá delegálni, ez mondjuk nagy segítség. 

Két hete vettem egy szép, ezüstszínű vintage karórát, amiből szerettem volna bevetetni. Ma ebédszünetben hazaküldtek munkából valami nagy építkezés miatt. Mivel az ékszerész csak hétköznap van nyitva, ezért hazafelé arra vettem az irányt és beugrottam hozzá. Közben hívtam Kareszt, aki épp akkor készült otthonról leugrani ebédelni, úgyhogy megbeszéltük, hogy találkozunk az ékszerésznél. Az órámat pár perc alatt a csuklómra szabták, nagyon örültem neki. 

Ezután beültünk a Frici Papa kifőzdéjébe. Réges-régen szerintem jártam már itt. A legelső gimis szerelmem apukája a környéken dolgozott, és mikor beugrottunk hozzá, mindig megebédeltetett itt minket. Mikor szoktam látni a helyet, mindig tele van turistákkal. Karesz viszont ki akarta próbálni. Most is nagyon sokan voltak, de a galérián éppen volt a sarokban egy kétszemélyes kis asztal. Találtunk menüt 3000 Ft-ért, amin nagyon meglepődtünk, mert itt a belvárosban főételt nem nagyon kapni 3500 Ft alatt, ebben meg három fogás is volt. Ettem húslevest, csőben sült sonkás brokkolit és stíriai metéltet. Minden nagyon finom volt, a pincér pedig titokban becsempészett nekünk egy tányér kovászos uborkát is.

Délután még otthon bekapcsoltam a gépem és egészen sokáig dolgoztam. Lehet, hogy a hosszú, közös ebédszünet miatt, de egész délután péntek érzésem volt. Karesz közben elment egy találkozóra, én meg vettem egy forró fürdőt. Karesz a következő két hétben a választásokig az éjszakába menően dolgozni fog, úgyhogy esténként marad nekem jó sok énidő. Egyelőre még nem tudom, hogy mit kezdjek a hirtelen felszabadult időmmel, jószerivel sorozatozok, de kellene valami hasznosabbat is csinálni, például takarítani, pakolni vagy főzni. Ehhez viszont lusta vagyok. Így is két napig tartott mire az elállítódott sütőt visszaállítottuk, pedig csak annyit kellett volna tenni, hogy elolvassuk a leírást és négy gombot egyszerre benyomunk a kijelzőn. Ezt ma reggel 7-kor sikerült úgy megoldani, hogy Karesz áramtalanított, amitől beindult a riasztó, amivel felvertük az egész házat, majd benyomtuk a négy gombot, amihez igazából nem is kellett volna áramtalanítani (vállveregetés).

Ami viszont bosszant, hogy az építési engedélyhez már csak a főépítésztől várunk véleményre.. egy hete. Miatta nem tudunk haladni, és közben olvasom, hogy az építőanyagok árai áprilistól mennek fel az olajválság miatt #köszitrump. Mivel foglalkozik egy főépítész, hogy egy hét alatt nincs fél órája ránézni a papírjainkra és a válasz megfogalmazását ledelegálni az egyik hivatalnokra? Addig naponta írt, amíg javaslatokat tett a változtatásra, mióta mindent benyújtottunk, mint a kisangyalok, azóta csend. Bosszantó.

A jó hír viszont, hogy hétvégén megyünk medvehagymát szedni, és talán Leó is csatlakozik hozzánk.

családom

Anginak nemrég született meg a második babája, és úgy alakult, hogy sajnos nekik nincs jelen nagyszülő, és most a kisbaba érkezésével nagyon nehéz időszakon mennek keresztül. Mivel a nagyfiúnak, Leónak én vagyok a keresztanyukája, meg az oviban a szülők után a vészhelyzet esetén értesítendő harmadik személy, ezért szeretnék jobban jelen lenni az életében. Úgyhogy hétvégén elvittem otthonról, hogy Angiék picit tudjanak lazítani. Nehezen indult a dolog, mert Leó ráfixálódott egy dinoszauruszos filmre, de szerencsére sikerült azzal elcsábítani, hogy mi igazi állatokat fogunk megnézni. Mire Angi összekészítette az elemózsiát, Leó is durcásan felöltözött. Azonban ahogy az ajtón kiléptünk, és nyakunkba vettük az utcát, már el is illant a kezdeti morc, és a következő kalandokról beszéltünk.

A Margit-sziget volt a cél. Emlékszem, mikor pici voltam, nagymamámmal mi is mentünk a Margit-szigetre. Elég romantikus emlékeim vannak onnan. Flitteres csat volt a hajamba tűzve, és a játszótéren szerelmes lettem egy Gyuszi nevű fiúba. Szóval reméltem, hogy Leó is már elég nagyfiú ahhoz, hogy bírja a buszozást és elmehetünk ilyen messze otthonról.

Elzötyögtünk az Árpád-hídig, ahol tátott szájjal megnéztük a nagy rendőrségi központot. Figyeltük az ablakokat, hogy látunk-e kikukucskálni rendőrbácsikat. Aztán jött a buszunk, amivel indultunk is a Margit-szigetre, ott is az első állomás a vadaspark volt. Megnéztük a madarakat, szarvasokat és lovakat. Aztán tovább indultunk, út közben figyeltük a bringóhintókat és elektromos kisautókat, a rollereket, gördeszkákat, görkorikat, volt ott minden. Leó néha megállt a réten és ámulattal nézte a focizó nagyfiúkat. Útközben még meg is álltunk egy padon pihenni. Csak ültünk ott szótlanul, hintáztattuk a lábunkat és néztük az elhaladó embereket és kutyákat. Aztán irány a játszótér. Ott most a hinta volt a sláger, Leó végig az égben volt, közben be nem állt a szája, de nem is baj, hadd dumáljon és énekeljen és kiabáljon, erre való a játszótér. Újdonsült kis barátaival rötyögött, míg lökte magát a magasba, és a láa kisebbeknek pedig magyarázta, hogy hogyan lökjék magukat feljebb. Aztán mikor a nap már lemenőben volt és hűlni kezdett a levegő, elindultunk vissza.

Eleinte izgultam, hogy Leóval nehéz lesz, de vagy az van, hogy már kész 5 és fél éves nagyfiú, vagy elkaptam valami jó flow-t, mert nagyon jól viselkedett: fogta a kezem, amikor kellett, szót fogadott, és igazán jót szórakoztunk. Meg is beszéltük, hogy legközelebb is felfedezünk valami új helyet, ha már ilyen jól lehet vele tömegközlekedni. Angi is nagyon hálás volt.

Este Marcsival találkoztam, őt Angin keresztül ismerem, de sokáig lakótársak is voltunk. Egy rámenezőbe ültünk be a Nagymező utcán, és egy csettintés alatt eltelt az idő, zárásig maradtunk. Olyan jól esett, hogy miattam bejött a városba, olyan hálás vagyok a barátaimért, ők az én választott családom.

mozi

Az volt még a héten, hogy Karesszal elmentünk megnézni az 'Itt érzem magam otthon' c. filmet. Ő egy független film, nem kapott támogatást, és nagyon jókat hallottam róla. Nekem nagyon tetszett. Állítólag sajnos sokan kalózprogrammal töltik le, és így a készítők elesnek a bevételektől, ezért aki teheti, moziban nézze meg.

Karesszal megállapítottuk, hogy idén már háromszor voltunk moziban, és eddig csak magyar filmeket láttunk. Éljen a magyar kultúra! A moziban a filmen kívül az egyik kedvenc részem a reklámok és utána a filmajánló, úgyhogy mindig sürgetem szegény Kareszt a büfénél, hogy kapunyitásra legyünk a teremnél.

Mostanában is lesznek majd ilyen-olyan filmhetek az Urániában, azokat várom nagyon. Facebookon feliratkoztam, hogy kapjak értesítést, ha indul a jegyvásárlás, de valahogy rossz az algoritmus, mert a frankofónról is csak akkor dobta fel a kiírást, amikor már alig volt szabad jegy. A spanyol filmhétben még reménykedem, hogy sikerül elcsípni.

szabadszerda

Kedden kiakadtam a nagyfőnökre munkában: valamit elrontottam, és ahelyett, hogy a megoldást keresnénk, azon pörgött napokig, hogy ez mekkora hiba volt (nem), döntést azonban nem hozott, hogy akkor merre tovább. Ezen kiakadtam és közöltem a közvetlen főnökömmel, hogy szerintem én másnap kicsekkolok egy napra, mert nekem ez a hozzáállás nem oké, én meg kiidegelem magam míg várom, hogy merre tovább. Idén nem is voltam még sem szabin, sem betegszabin, szóval megérdemlek egy napot csak úgy. A főnököm már írta is alá a jóváhagyást egy nap szünetre.

Így történt, hogy szerdán Kareszhoz csapódtam, akinek egész nap az új házunk körül volt dolga. Reggel a Kormányhivatalban kezdtünk leadni építési papírokat. Utána elmentünk az új házunk melletti pékségbe, kaptam egy diós búrkiflit meg kávét, sétáltunk egyet a tó partján és megetettük a halakat. Délre jött egy kivitelező felmérni, majd ő adta a kulcsot a favágónak, aki a kertünket jött rendbe tenni.

A nagy platóján hozott mindenféle munkagépet, amihez nem mertem közel menni, mert ki tudja hol szippant be. A munkagépek pedig mágnesként vonzották az utca férfi lakóit, úgyhogy összepacsiztunk a kettővel felettünk lévő szomszéddal, aki a fatörzseink iránt érdeklődőtt. De a nap nagy részét a kerítés mellett töltötte a közvetlen szomszédunkban élő idősebb bácsi is, aki gyermeki csodálattal nézte a marógépet, és közben a favágót kérdezgette a kerti praktikákról. Tőlünk is kapott néhány karót, amit a feldarabolástól mentettünk meg neki. 

Közben a favágó kivágott egy nagy fát a kapubejáróból, lett sok mulcsunk, amit majd az előkertben szeretnék elszórni. Ledaráltuk a dombnyi borostyántövet is, amit a hátsó kertben gyomláltam ki, és két gyümölcsfától is búcsút vettünk, mert belelógtak az építési területbe. Cserébe viszont maradt egy rendezett kertünk, a terek kitágultak, és így marad egy cseresznyefánk és sárgabarackunk, amit a munkák végeztével még meg is metszettünk.

Annyira élveztem, hogy egész nap kint vagyunk a szabadban, hogy semennyire nem gondoltam a munkára. Karesszal este bár hulla fáradtan estünk össze, mint mindig, amikor a kertben töltjük a napot, de megígértük egymásnak, hogy csinálunk még ilyen hétköznapi kicsekkolásokat. Másnap pedig mintha kicseréltek volna.

barátságok

Van egy barátnőm, a Zsu. Igazából már réges-régen ismertem őt Angin keresztül, de Covid előtt lettünk igazán jóban. Egyikünknek sem volt pasija és rengeteget dumáltunk, megpszichoanalizáltuk a srácokat, buliztunk, még Prágába is elmentünk együtt spontán. Szóval elég gyakran dumáltunk. Aztán lett Karesz, de ugyanúgy dumáltunk és kerestük egymást, és ha szerelmi csalódása volt, hívott sírva, volt hogy átjött, órákat beszéltünk. Aztán neki is lett kapcsolata, 'se vele, se nélküle' fajta, de örültem neki és támogattam. Tavaly mikor Karesszal elutaztunk nyaralni, megkapta a kulcsunkat, mert épp fasírtban voltak a barátjával, pár éjszakát nálunk aludt. Aztán év elején kiderült, hogy babát vár. Örültem neki. Azóta viszont nem beszéltünk és nem láttam. Mikor hívtam, sosem ért rá. Én sem tudtam mindig visszahívni, ez tény. Ami viszont zavar, hogy mikor jeleztem neki, hogy szerintem el van tűnve, akkor azzal jött, hogy én nem hívtam vissza. De ha én nem keresem, ő nem keres. Össze vagyok zavarodva, és azon dilemmázom, hogy ezt a kapcsolatot vajon csak én próbálom fenntartani azzal, hogy mindig én keresem, vagy talán neki most nehéz ez az időszak, és ezért keres kevesebbet és legyek türelmesebb? Angitól tudom, hogy ők rendszeresen beszélnek. Nem érzem jól magam, sokat gondolok rá, és csalódott vagyok, hogy ez így alakult. Magamat hibáztatom, hogy biztosan én nem voltam neki jó barátnője valamiért. Viszont ha már az is ilyen nehéz, hogy egyáltalán telefonon elérjem, akkor vajon megér-e ennyi erőfeszítést a dolog? Miért kell egy állítólagos barátságnak ilyen nehéznek lennie? Karesz szerint mielőtt úgy döntenék, hogy megszakítom vele a kapcsolatot, ezt mondjam el neki. Szóval majd valamikor megint megpróbálom hívni, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretném-e azt, hogy épp ráérjen.

csupa jók

Mióta megjött a jó idő, azóta alig várom a hétvégéket, hogy kimehessünk a kertünkbe. Még ízlelgetem, hogy van saját kertünk. Teljesen rákattantam a kertészkedésre, és esténként olyan videókat nézek, hogy hogyan kell fákat, bokrokat metszeni, a ChatGPT-m pedig tele van olyan kérdésekkel, hogy mit mivel ültessünk. Úgy vagyok vele, hogy adott egy aranyeső, egy orgona, két tiszafa és tengernyi tulipán, krókusz és hóvirág, és ebből próbálom kihozni a legtöbbet. Remélhetőleg pár héten belül elindul az építkezés, úgyhogy addig szeretném áthelyezni őket, hogy túléljék a munkálatokat. 

Múlt héten kaptam egy kesztyűt és metszőollót, amit most hétvégén fel is avattam. A gyümölcsfákat megmetszettem, és a kert egyik sarkát megtisztítottam a borostyánoktól. Szerintem az előző tulaj nem nagyon járt arra, mert valami állatnak a mumifikálódott teste is előkerült a susnyásból. Karesz közben kivágott pár fát és összekötegelte őket. Minden alkalommal sokat haladunk, cserébe jól elfáradunk. 

Legutóbb hazafelé pár utcával lejjebb felfedeztünk egy kis parkolót, ahol körben streetfood bódék vannak. Éles kanyar, fordultunk is be, jó volt lehuppanni a padra, éhesek és elcsigázottak voltunk. Karesz bedobott egy hambit, én egy hekket finom kovászos uborkával, bodzás limonádéval, és csak néztünk ki a fejünkből a napernyő alatt.

A hétköznapok szerencsére gyorsan telnek. Mióta egy hete beteg a nagyfőnök, azóta kevesebbet stresszelek munkában, és fél év után először voltam kávészüneten. Közben mondjuk végig azon kattogtam, hogy biztosan valamit elfelejtettem. Nagyon fura érzés volt szüneten lenni. A közvetlen munkatársam pedig, aki egy fél éve csupán a legszükségesebb mértékben kommunikál velem, ma visszakérdezett, hogy hogy vagyok. Egyáltalán nem voltam erre felkészülve, úgyhogy makogva válaszoltam csak, hogy jól, és a szívem mélyén pedig ez a picike nyitás a részéről boldoggá tett. Milyen kevés kell a boldogsághoz!

Azt hiszem, hogy a pilates is kezd beérni, ma volt először olyan óra után, hogy éreztem az egész testemet, reggelente pedig energikusabb vagyok. Izgulok azért, hogy ha elköltözünk, találok-e ott valamit, amit ugyanilyen rendszeresen fogok szeretni csinálni. De addig is élvezem ezeket az órákat, az egyre korábbi napfelkeltét és a kávészüneteket.

süti & séta

Még annyi történt a héten, hogy nagypapám 90 éves lett. Belegondolni is hihetetlen, hogy nekem még él két nagyszülőm is, mindkettő egészségben. Kicsit szoktam is félni, hogy mi lesz ha nem lesznek, hiszen egészen régóta részesei az életemnek. Ha barátokkal beszélek, szinte senkit nem tudok, akinek még élnének a nagyszülei, és én nagyon szerencsésnek gondolom magam. Nagypapám pedig e nagy nap alkalmából meghívta az egész családot egy közös ebédre: ott voltak a testvéreim, a nagybátyámék, az unokatestvéreim, nagypapám és az élettársa, Karesz és én. Szép kis társaság verődött össze. Nagypapám kiállt az étterem elé és ott várt be mindenkit, majd mint úriember és jó vendéglátó, ő kísért minket az asztalunkhoz. Jó volt a hugaimmal is bandázni, akárhányszor látom őket, mindig más hosszú vagy színű a hajuk, a sminkjük, úgyhogy sokszor van az a pár másodperc, míg megvan, hogy ki kicsoda (négyen vannak!). Nagy közöttünk a korkülönbség, de talán most, hogy felnőttek, közelebb kerültünk egymáshoz és egészen jókat tudunk beszélgetni. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon nagypapám minek örülne születésnapjára. Szerintem nem vágyik már tárgyi dolgokra, üveg borra, úgyhogy Karesszal reggel az ágyban megszerkesztettünk egy kupont, amin az állt, hogy egy általa választott időpontban elvinnénk őket az élettársával egyet sütizni meg sétálni. Szerintem nagyon örültek neki, és megbeszéltük, hogy ha jóra fordul az idő, akkor elkanyarodunk értük és tartunk egy sütis délutánt.  

újhely

A hétvégén kigurultunk a házunkhoz. Szeretek kint lenni. Mikor az üres szobákat járom - míg Karesz éppen valamit szerel -, elképzelem, hogy hol lesznek az új ablakok, ajtók, a bútorok. Tyúklépésben kimérem az étkezőasztal helyét, vagy a kanapé sarkát, a kettő között átlibbenek, nézem, hogy van-e ott elég hely. Az ablakon besütő nap sugarait nézem a padlón, hogy az hogyan fog majd az ágyra vetülni, vagy állok a mostani konyhaablakban és nézek ki a kertre, ahol majd az új bejáratunk lesz. A kertben hóvirágjaink vannak, és most a melegebb időben mintha más virágok is kezdenének kibújni a földből. Ismerkedem a kerttel, tanulom, hogy milyen fáink-bokraink vannak, mit kell megmentenem majd az építkezés előtt, annak hol lesz az új helye. Azt már tudom, hogy a hóvirágon kívül van rózsa, kettő örökzöld cserje, málna és szeder, van három gyümölcsfánk (szilva, cseresznye, meggy), és gyanítom, hogy a kert egyik sarkában orgona, másikban aranyeső áll. A földből kibújni készülő növény pedig lehet jácint, krókusz, nárcisz vagy tulipán, majd meglátjuk. Azt is felfedeztem, hogy az egyik sarokban a kerítésen van egy madáretető, aminek a tetejét szeretném majd pirosra festeni. Élvezem, hogy az új kertünk éled, picit sajnálom, hogy ezzel egyidőben kezdjük majd az építkezést, de mindenképpen szeretném megmenteni, amit tudok.

Egykutya

Múlt héten két filmet néztünk meg a Magyar Filmszemlén, első este a Nemes László: Árva c. filmjét, amiről azt hallottam, hogy édesapjának a történetét dolgozza fel, és valljuk be, elég traumatikus élete lehetett. A filmet elvontnak találtam, vártuk már Karesszal, hogy vége legyen. 

Másnap a Deák Kristóf: Egykutya c. filmet néztük, ez már sokkal önfeledtebb, emészthetőbb, szórakoztatóbb volt, ugyanakkor elég mély témákat is érint. A filmszemlén az volt még jó, hogy a film után a film készítői és egy-két színész kiállt a színpadra és lehetett tőlük kérdezni. Kiderült, hogy az Egykutya egy színházi darab, melyet ugyanezek a színészek már évek óta játszanak lakásszínházakban, és hogy mennyire nehéz átvinni egy színdarabot filmvászonra, mert olyanokra kell figyelni, hogy míg a színpadon mindent teliben látsz, a filmen nem mindegy, hogy kit vesz a kamera; vagy hogy a színészek vegyenek vissza a játékból, mert filmen ugyanaz a játék nem lesz hiteles. Már maga az élmény, hogy egy ilyen rendezvényen részt tudok venni nekem olyan sokat ad, úgy érzem, hogy mennyi minden történik a világban és mennyire jól esik ennek a részesének lenni. Még ha csak pár órára is. Aztán az is szuper, hogy az Egykutya után még hosszasan beszélgettünk Karesszal az ott boncolgatott témákról és vittük magunkkal az élményt.

programozásokba'

A héten gellert kaptam és már jó előre befoglaltam pár szállást az idei hosszú hétvégékre, hogy még tudjunk jó helyeket választani. Pünkösdkor szeretnénk visszamenni Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, nagyon megszerettük ezt a régiót. A foglalás másnapján már kaptam egy emailt a szállásadótól, hogy idén mi vagyunk az első foglalása és reméli, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Hát én mennyire szeretem a szatmáriakat! Októberben meg a Kékesbe tervezünk menni, ott is egy eldugott kis faluban találtam egy cuki szállást. Egyrészt Karesz még sosem volt ott, ősszel pedig nagyon szeretjük a sokszínű erdős hegyeket, szerintem jókat lehet ott túrázni. Találtam ott egy üvegmanufaktúrát, azt is jó lenne megnézni, állítólag be lehet állni üveget fújni. 

Pénteken Marcsi barátnőm születésnapját ünnepeltük az Ultramarinos tapas bárban. Egyik barátnőnk ajánlotta, aki ismeri az egyik alkalmazottat, és megkaptuk Mátét, aki aznap este gondoskodott arról, hogy ne száradjunk ki és mindig legyen csipegetnivaló az asztalokon. Isteni tapasokat ettünk: hogy tud egy libamájpástétom szárított málnával, vagy a fehérborban főtt kolbászkarika ilyen isteni lenni! Melléjük lecsúszott pár pohár cava pezsgő is, közben Marcsit is felköszöntöttük, és fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltunk ott, megszűnt az idő. Arra emlékszem, hogy egyszer csak felkerekedtünk és egy buliban találtuk magunkat. Idejét nem tudom már, hogy mikor buliztam utoljára, és nagyon jó volt újra a tánctéren lenni. Emlékszem, Covid előtt rengeteget jártunk Zsuval, de Marcsival is szuper sok helyen voltunk, míg lakótársak voltunk. Azóta a régi jó helyek már bezártak és nem tudom, hogy most milyen helyek mennek. Azért elhatároztam, hogy többet szeretnék menni táncolni. Hajnal 2-kor kerültem ágyba, és másnap reggel úgy éreztem magam, mint aki hajnalig bulizott. Hát na, én sem vagyok már a régi!

Aznap Karesszal szerveztem programot, nálunk én vagyok a programfelelős. Először random beugrottunk az Oktogonon a Biang Bisztróba ebédelni. Finom csirkés tésztalevest kértem, Karesz meg csirkés tésztát evett. Kint esett, mi bent a falnál egy kis asztalnál ettük a kínait, mellettünk a látványkonyhán sercegett a tűz. Ez egy igazi randinak tűnt, olyan régen nem csináltunk már ilyet. Karesznak a csirkelevesem lett a kedvence, azóta is emlegeti, hogy ide még vissza kell jönnünk. Miután jól megmelegedtünk és jóllaktunk, indultunk tovább, ugyanis jegyünk volt a Fővárosi Nagycirkuszba. Szerintem még egyikünk sem volt, és igazság szerint picit idegenkedtem tőle az állatszámok miatt, de ez most egy gálaműsor volt és reméltem, hogy inkább artisták lesznek. 

Nagyon izgalmas volt belépni a kupolás épületbe, aranydolmányos ruhatárosok és jegyszedők vártak, a porond látványának is van egy feelingje, míg nézed a fényekkel megvilágított kupolát. A produkciók pedig lélegzetelállítóak voltak, Karesz is végig hitetlenkedett, sokszor néztünk egymásra kikerekedett szemekkel. Durva, hogy emberek mit meg nem tudnak tenni a testükkel, és mennyire könnyűnek tűnnek iszonyat nagy erőt kívánó mozdulatok. A két óra gyorsan eltelt, szerencsére tűzkarikán átugráló oroszlánok nem voltak, úgyhogy jó program volt.

Jövő héten is lesz ám kultúra, megyünk Magyar Filmszemlézni 1000 Ft-os jeggyel, két filmet nézünk meg. Érdekel még a Nemzeti Múzeumban az Attila kiállítás is (szerintem ezzel egyedül leszek itthon) - ezen voltatok már? -, meg várom már az Urániában a francia és spanyol filmheteket.

chasing the sun

A héten picit meghűltem, fogalmam sincs, hogy hol. Úgyhogy otthonról dolgoztam, és ott kúráltam magam. Van egy nagyon cuki munkatársnőm, aki mikor megtudta, egyből a segítségemre sietett a mágikus főzeteivel és elárasztott infókkal, hogy melyik illóolajakat csepegtessem, párologtassam, kenegessem magamra. Úgyhogy a dolgozóm hét elején illatozott a mindenféle olajoktól. 

Az, hogy szigorúan otthon maradok kedd este megdőlt, mikor is anyumék este telefonáltak, hogy a hétfőihez hasonlóan kedd este is várható északi fény, és hogy ők most ülnek az autóba. Úgyhogy Karesszal cicanadrág, csizma fel, én még egy sálat azért jól az arcom köré tekertem, autóba be, és irány este kilenckor a Dobogó-kő. Épp anyumék után értünk a parkolóba és csodálkozva láttuk, hogy tele van. Sötétben botorkáltunk és csúszkáltunk a havas erdőben, míg kiértünk a kilátóhoz. Sok sziluettet láttunk, csak a fényképezőgépek világítottak, és nagy várakozással kémleltük a sötét tájat. Nem lövök le nagy poént azzal, hogy az ég világon semmit nem láttunk, én 45 perc hidegben való ácsorgás után meguntam, (Karesz már tíz perc után bemondta az unalmast és a kocsiban várt meg), úgyhogy Stockholm után itt sem sikerült északi fényt látni. Másnap ismerősöm posztolta ki, hogy fél órával utánunk lehetett látni. Majd legközelebb.

Szerdán a belsőépítésszel találkoztunk, most már a majdnem kész terveket mutatta meg. Csak pár utolsó simítás, és kezdhet az építész dolgozni a kiviteli terveken. Karesz pedig elintézte, hogy a jelenlegi fél éves várakozási idő helyett pár nap alatt bejegyezzék a Földhivatalban a tulajdonjogunkat, amitől az ügyvédünknek leesett az álla, de hát azzal ő sem számolt, hogy van egy Karesz nevű titkos fegyverünk. Ezzel a lendülettel be is jelentkezett az új címre. Mostanában folyamatosan inspirációkat nézek lakásokra, legjobban a japandi-skandináv minimalista stílus tetszik, de éppen ma olvastam a 'malibu white' stílusról is, ami annyira elvont lehet, hogy még a Pinteresten sem találtam róla semmit. Ma a könyvtárban pedig a kertépítésről tanultam. Próbálok nem begolyózni, és lecsökkenteni a Pinteresten töltött időt, mert minél több inspirációt nézek, annál jobban elbizonytalanodom.

Ma Karesz anyukájánál van vidéken, úgyhogy a reggeli pilates óra, az avokádós toast, a könyvtár és egy kiadós séta után a tegnapi maradék indiait magam elé húzva, egy bödön meleg citromfű teával bekuckózva filmezek és várom, hogy Karesz este hazaérjen.

https://www.juliejonesdesigns.com/

csak egy kérdés

Akik bloggerkedtek, nektek tudják otthon, hogy blogot írtok?

meseház

szülinapozások & örömök

A hétvégén nagy születésnapozásokban voltunk. Vasárnap reggel kezdtünk a házikónknál, átvettük a kulcsokat és hivatalosan is megkaptuk a házat. Azért ez nem egy rossz szülinapi ajándék! Ezután nagyimhoz ebédre át, ahol már ott volt anyu és az ő párja is, anyu a kedvenc levesemmel készült. Nagyimnak vittem egy magazint, mert tudom, hogy szeret érdekességekről olvasni. Ezt a tiszteletpéldányt azért kaptam, mert a magazin tulajdonosa, egy jó barátom, megkért, hogy legyek a telefonos ügyfélszolgálat hangja. Úgyhogy ha valaki betelefonál az ügyfélszolgálatra, akkor az én hangommal találkozik. Ezt persze ebéd előtt többször is le kellett játszani. 

Ebéd után mentünk tovább, egy kedves ismerősünk születésnapjára voltunk hivatalosak, úgyhogy egy nap kettő szülinapot is ültünk. Ott is volt torta és finomságok, meg egy cuki kutyus, akit lehetett dögönyözni. Az egyik külföldi vendéggel pedig megbeszéltük, hogy a magyar foci miért vergődik.

A héten elindítottuk a közüzemi szolgáltatóknál az átírást. A vízművekhez kora reggel autóztunk ki, beadtuk a paksamétát a plexi pult kicsi nyílásán, és vártunk. Az ügyintéző odahívta a felettesét, akivel a papírokat bámulták, és közben annyit hallottunk át, hogy "hát, ez csodálatos!". Már épp kezdtem magyarázkodni, hogy talán még hiányzik egy igazolás, ami e-mailen megvan, mire az ügyintéző csak legyintett, hogy minden tökéletes, és csak kigyönyörködték magukat, hogy mennyire precízen és pontosan van minden kitöltve, ráadásul határidőn belül vagyunk, és hogy ez mennyire szokatlan. Szóval jól megdicsértek minket, és szerintem annyira túl voltak csordulva, hogy el is felejtettek minket azonosítani. Gyorsan végeztünk, és két boldog ügyintézőt hagytunk hátra. Reméljük, hogy a többi szolgáltatónál is piros ponttal indulunk (:

zsizsgés

Ahova költözni fogunk, ott beléptem a közösség FB csoportjába, és hirtelen részese lettem egy nagyon aktív kis társaságnak. Már tudom, hogy melyik környéket nem szeretjük, hogy melyik utcában nem járt a hókotró vagy a szemétszállító, vagy hogy lesz-e piac a héten. Már tudom, hogy hova szeretnék járni manikűröshöz, vagy beiratkozni teniszre, de azt is, hogy hova mennék tornázni. Élvezem, hogy mire odaköltözünk, már egy 'kiképzett' lokálpatrióta leszek. Karesszal épp azt beszéltük, hogy egy nagyvárosban valószínűleg nem ilyen szoros az identitásérzés, és nem is ennyire koncentrált a kommunikáció, itt viszont valahogy azt érzem, hogy nagyon szeretnék majd a közösség aktív tagja lenni. Legutóbb éppen arról írtak, hogy megalakul a helyi könyvklub, és már lett is egy külön FB csoport, ahol már elindult az ötletelés a könyvekről, meg hogy a műv.házban vagy a könyvtárban lenne-e jobb összegyűlni. Naná, hogy csatlakoztam!

papírozások

A héten néhány adminisztrációs lépést le kellett gyűrnünk házügyben - szerintem a csapból is ez fog folyni, de hát most ezek a nagy hírek nálunk. Akkor csapott arcon először, hogy nem a megszokott belvárosi közegben fogunk lakni, mikor a havas főúton reggel 7-kor próbáltunk kibumlizni vidékre az illetékes földhivatalhoz nyitásra. Az ügyintézés gördülékeny volt, leszámítva, hogy nem működött a fizetési terminál és ezért belekerültünk egy adminisztrációs spirálba, ahol az ügyintéző megoldása az volt, hogy 1) vagy kibumlizunk újra a kártyás fizetés miatt, 2) vagy elutaljuk az összeget, e-mailen elküldjük róla az átutalási igazolást, mire ők kiállítanak erről egy számlát, amit nekünk kipostáznak. Mikor rákérdeztünk, hogy ez utóbbi műveletláncnál milyen időtávban tervezzünk, nem kaptunk rá megnyugtató választ. Karesz tehát aznap újra visszabumlizott a földhivatalba a kártyás fizetés miatt, éppen zárás előtt érkezett és minden csáberejét be kellett vetnie, hogy beengedjék lehúzni a kártyáját. Nálam ő lett a nap hőse!

Hahóóó!

Olyan régen nem láttam már ennyi havat egyszerre és mint a kisgyerekek, reggel ugrándoztunk és rácsodálkoztunk Karesszal, hogy havas tetők látványára ébredtünk, és hogy hó lepi az erkélyünket. A passzív szókincsemből pedig előkerülnek olyan kifejezések, mint a "ropog a talpam alatt a hó", vagy a "latyak". Jó sok csodás, fehér tájat szeretnék elraktározni a memóriámban, mert ki tudja mikor jön el újra ez a mesevilág.

Otthon

Ha azt kérdezné valaki, hogy mi történt velem 2025-ben, akkor zsigerből válaszolnám, hogy áá, semmi. Aztán egyesével azért eszembe jutna egy, aztán kettő, majd több dolog, hogy hát ez is, ja meg igazából az is történt. Ami először jutna eszembe, hogy szinte az egész évünket a lakáskeresés tette ki. 

Jelenleg a belvárosban lakunk egy albérletben, és bár irtó szerencsések vagyunk, mert minden közel van és a lakásunk meg a tulaj is szuper, azért ez mégsem a miénk. Úgyhogy már tavaly karácsonykor emlékszem, ahogy beszélgettünk ismerősökkel, hogy de jó lenne egy saját, ahol bárhova fúrhatunk képet a falba, ha akarjuk lehet háziállatunk, és ha elromlik valami, nem kell a tulajra várnunk. Egy ideje pedig rémesen elkezdett zavarni a rengeteg turista, és hogy csak zigzagolva tudok hazajutni az utcán, mert egész évben hömpölyög a tömeg a környéken. 

Januárban már az összes lehetséges oldalon és csoportban regisztráltam és az estéink rutinjává vált, hogy linkeket küldözgettünk egymásnak Karesszal. Rengetegszer volt olyan, hogy hétvégén reggel egy croissanttal kezünkben bepattantunk a kocsiba és elautóztunk egy-egy környékre, ahol a hirdetést láttuk, hogy megnézzük, ott el tudnánk-e képzelni magunkat. Így sok területet ki tudtunk zárni. 

Tavasszal az árak elkezdtek kilőni, és mi csak kapkodtuk a fejünket, hogy az ingatlanok, amiket kinéztünk naponta változtattak árat, és már vagy azelőtt elkeltek, hogy felhívhattuk volna őket, vagy licitháború kezdődött, amiből mi mindig kiugrottunk.

Nyáron ezért megszületett az a nehéz döntés, hogy eladom a kis lakásomat, melyet még Covid alatt vettem. Szerencsések voltunk, mert nagyon gyorsan és nagyon jó áron kelt el, így mi is jobb esélyekkel folytattuk a keresést. Eddig elég széles skálán kerestünk, nem volt egyértelmű az sem, hogy ház vagy lakás legyen, város vagy agglomeráció, de ahogy haladtunk és néztünk meg egyre több ingatlant, egy kertes ház lett az álom, ahol lehet kertészkedni, autót mosni - Karesz álma egy kertben -, és ha egyszer lesznek gyerekeink, lesz hol játszani.

Azonban ahogy haladt az idő, egyre szürreálisabb szituációkba keveredtünk: volt ahol kiderült, hogy igazából nem is akarják eladni; vagy az ingatlanos úgy hirdetett, hogy ő maga az ingatlant még nem látta és nem tud válaszolni alapvető kérdésekre; vagy volt, ahol az ingatlanos is velünk értett egyet az ingatlan reális értékében, de a tulaj hajthatatlan volt és az ingatlan azóta is a piacon van. Felesleges köröket futottunk és nem volt sikerélményünk.

Bár időnyomás alatt voltunk, hogy a kis lakásomból befolyt összeget minél előbb újra befektessük, október környékén belefáradtam a keresésbe. Épp akkor derült ki egy házról, hogy szabálytalanok a papírjai és ezért nem hitelezhető. Feladtam. Pár nappal előtte, mikor rákerestünk erre a hirdetésre kiderült, hogy a mellette álló ingatlant is árulják. Reménytelenek nyugalmával néztük meg. Itt nem volt ingatlanos, a tulaj velünk egyidős jófej család, az ingatlan papírjai rendben, a ház és a kis kert aranyos, a környéken el tudtuk képzelni magunkat. Félve tettünk ajánlatot, és el sem hittük, hogy elfogadták. Vettünk egy házat! Örömünkben ugrándoztunk és azóta az új otthonunkról álmodozunk.

A házikó és a kis kert egy idős nénié volt, az unokák árulták. Szeretnénk a házat kibővíteni és felújítani, úgyhogy még sok munka lesz vele, de alig várom. Karesszal pedig verhetetlenek vagyunk a logisztikában: pár nap alatt lett ügyvédünk, belsőépítészünk, építészünk, kivitelezőnk, statikusunk és földmérőnk, és bár még nagyban zajlik az adás-vétel, már elkezdődött papíron a tervezés a szakemberekkel. Karesszal leosztottuk, hogy ki miért felel, és azóta ingatlanhirdetések helyett inspirációs képeket küldünk egymásnak és szerintem én lelkesebben, de mindketten várjuk az előttünk álló időszakot.

Sziasztok!

Atyaég, de rég nem jártam erre! Annyira fura feljönni, elolvasni a legutolsó bejegyzéseket, ránézni a kedvenc blogjaimra és látni, hogy kivel mennyi minden történt. Talán mert új év van, talán mert Karesz épp nincs itthon, de mindenesetre szerettem volna bejelentkezni. Szeretnék újra írni és olvasni Titeket, és szeretnék itt leginkább a jó és izgalmas dolgokra koncentrálni.

Nem tettem fogadalmat 2026-ra, de unatkozni nem fogok. Egyelőre készítem fel a lelkem a hétfői munkanapra, vagyis próbálom kihasználni addig az időt és csak olyan dolgokat csinálni, amik jól esnek. Ma saját magamnak ajándékba vett masszázson voltam, utána egy kávézóban olvasgattam, majd ugyanezt folytattam itthon. A tavaly általam kitűzött 'elolvasok 20 könyvet' kihívásból 16 könyv lett, de így is nagyon büszke vagyok magamra. Holnap van az utolsó szabadnap, még nem tudom, hogyan töltöm el. Talán főzök valami finomat Karesznak, aki tegnap óta már dolgozik, és úgy jött ki, hogy egész hétvégén is. Hétfőn pedig pilatesszel kezdem a napot: ez a mozgás tavaly év végén kúszott bele szépen lassan a mindennapjaimba, amire büszke vagyok, mert régen nem csináltam már semmit rendszeresen.

Szóval szia 2026, sziasztok!